Kalandozás az Inkák birodalmában

Kedves GólyaHír-figyelők!

Az itt olvasható útinaplót Tóth Hajnalka írta Villuth Andrással Peruban, Bolíviában és Ecuadorban tett utazásán 2001. június 25. és szeptember 11. között. Tanulmányútjukat az Oktatási Minisztérium, a Pécsi Tudományegyetem, a Mecsek Tours, az Atlasz Biztosító, Tóth Béla vállalkozó támogatták. A digitális fotókidolgozás Dékány Zsolt fotóművész munkája. A fotókat ITT tekintheted meg. (Az útinapló teljes változatát részletes bontásban a GólyaHír honlapján lehet majd olvasni. A napló és a fotók nyomtatásos kiadásához szponzorokat keresünk!) Jó olvasást, nézelődést!

Tóth Hajnalka és Villuth András

Útinapló (részletek)

07. 05., csütörtök
Reggel fél hat van, tök sötét... Összecihelődök, ébresztem a többit is. Bandi azonnal pattan, aztán Colin is, Victor egyelőre tök kómás. Külön kérvényre aztán csak feltápászkodik. Colin taxit hív, a San Francisco templomig 18Bs. Búcsúzás, könnyek nélkül. A pirkadat már az utcán talál, várjuk a buszt. Még csak azt se tudjuk, jó helyen állunk-e... de az ébredező környékbeliek sem. Ja, mondják, szokott errefelé busz járni, persze, persze... na de hogy ma jön-e?... Hmmm. Vagy egy órát strázsálunk, mire befut a járgány, viszont akkor kettő is egyszerre. Addigra már persze kiteljesedik a gringó-invázió. Punóig 50Bs a tarifa - mint megtudjuk, ez lényegesen drágább, mint egyébként... naná, hogy a kormány ellen tiltakozó parasztok úti blokádjai miatt. A perui buszok nem tudnak átjönni Bolíviába, emiatt aztán azok betartanak emezeknek és nem engedik át őket sem oda. A busz elég pontos, csupán nyolc helyett negyed kilenckor indul. Előtte Bandika meghív egy kokateára, állati jól esik a reggeli hidegben. Aztán irány az Autó Pista (szóval, autopista = autósztráda, a gyengébbek kedvéért - de magyarul elég jól hangzik, hát átkereszteltük...). Előttünk az Illimani, majd a Huayna Potosí fenséges, havas csúcsai. Kikérdezzük róluk a sofőr srácokat. Nem buknának meg föciből, az tény... Az úton végig kövek, mindenütt katonák. Ellenőrző pont... felszáll vagy tíz egyenruhás sorkatona, bűzlenek szegények, mint valami lámacsorda. Mi viszont jópár kilométeren át élvezhetjük a társaságukat... A táborhelyükön végre leszállnak a "harcona morcosok", mi talán levehetnénk a gázálarcot, ha lenne... Desaguaderónál a buszosok kitalálják, hogy mindenki szedje le a motyóját, poggyász inkluzíve. Gyalog át a határon, új busz... a fenti okokból kifolyólag. Az útlevél-ellenőrzésnél kiderül, hogy a határon egy hónapon belül valóban ingyenes a vízumhosszabbítás, de ha nem érek vissza, csak a tiszteletbeli konzulon keresztül lehet ezt megjátszani. Na jó, majd Ecuadorban... talán megér egy kis kanossza-járást az a 40 dollár! A bolíviai határőr egyébiránt szuper kedves, és a peruival sincs gond. A határ tulajdonképpen egy kis patak, át kell küszködni a poggyászt a hídon. A mozgó árusok jönnek, mint a muslincák, a perui busz késik. Mindenki anyázik, de hiába - nem tehetünk mást, várni kell. Végre befut... felnyomul a banda... aztán csüccs, és türelmes várakozás még vagy másfél órán át. Kiderül: még megvárunk bizonyos peruiakat, hogy teljen a járgány. A hangulat fokozódik, mindenki hangosan apellál - de aztán végre indulunk. A Titicaca gyönyörű kék, a tanyák, falvak ugyanolyanok, mint Bolíviában - talán azzal a különbséggel, hogy a haladás jeleként itt (sajnos) az ichu (az Andok jellegzetes, széna-szerű fűféléje) helyett gyakran bádog éktelenkedik a tetőkön. Több helyen állatvásár. Bandi filmezget, én kokázok, írok. Átnézzük az útitervet, a prospektusokat. Időben jól állunk, hiszen Arequipa kiesik. A határtól Puno még két óra, onnan Juliacáig már egy sincs, a tarifa 3S. A katasztrofális határátkelés után végre Punóba érünk. Körbekutyagoljuk a terepet, fotók a főtéren + infó, kaja a piacon, 2S/fő, az ital 1,5S/pohár, plusz az itt kötelező ráadás (az még fél pohár). A kisebb vendéglőkben 5S áron is lehet olcsó turistamenüt falni. Dollárt is váltunk 3,5S (sol) = 1USD. Kirándulások Sillustani faluba 15-20S, az uru totoranád-szigetekre 15S, de ha a kikötőben váltunk jegyet - mint megtudjuk - már 10S-ért elvisznek. A délutáni kiránduláshoz a buszos cég ciceróját választjuk, de résen kell lennünk, látszólag dörzsölt egy csóka, hajlamos nem emlékezni rá, mennyivel nyomta az imént még lejjebb az árat... és azonnal útra is kelünk a chullpákhoz (gyengébbek kedvéért: kolla nemesi sírok az Inkák előtti időkből). Eleve hideg van, és mire egy óra elteltével odaérünk, már lóg az eső lába. Kb. egy újabb óra mire körülnézünk, kegyetlenül fázunk. A fotózásért itt már pénzt is kérnének a romok közt dekkoló indiánok. Mindnek sötétbarna foltos a képe a hideg, a nap, a tengerszint feletti magasság miatt. Ráadásul irtózatosan szegények. Végül a romoktól pár száz méterre található múzeumban megpihenünk egy kicsit, meg átmelegszünk. (A belépő benne van az útért fizetett összegben.) Jön a kisbusz... jó dolgunk van, rajtunk kívül csak két amcsi srác utazik visszafelé, lehet pöffeszkedni. Sötétedik, gyönyörű kilátás nyílik a városra és a tóra. A város fölött a dombon itt is fehér Krisztus-szobor. A buszosok (Panamericana cég) irodájában felvesszük a motyónkat, buszt fogunk, irány Juliaca. Az út 1 óra, az ár mindössze 1,3-1,5S. A buszon őrületes tömeg, állati bűzparádé, recsegve bömböl a fejünk fölött valami alapból is förtelmes perui "magyarnóta". Juliacában (mondják, vigyázni kell, lopnak rendesen...) fogunk egy triciklis "riksát", azaz cholotaxit, 2-2,5S-ért kerekezik el velünk, cucc inkluzíve. A leszállásnál egyébként volt némi kavarodás, a cucc épségben és kissé nyirkosan, ponyva csurig ázva érkezett. Még jó, hogy egyáltalán volt... elvileg száraz évszak van, de zuhogott útközben. A bringatúra végén (szegény pasas, szerintem szinte megszakadt a hatalmas hátizsákok súlyától) landolunk a gordo René (kövér René) szüleinél. Rettenetesen szegények ők is, de nagyon kedvesek, igyekeznek körbeudvarolni minket. Leültetnek, ánizsteát, zselatint és zsemlét hoznak. A magasság meg a hideg miatt mindez jót is tesz... Bandi átadja René küldeményeit: pénzt, ajándékokat. Aztán fürödnénk, de mint kiderül, nem lehet. Se víz (csak reggel jön), se fürdő. Marad a macskamosdás, bár ettől kutyául érzem magam. Mostantól kezdve erre sajnos számítani kell. A legenyhébb dolog, hogy sok helyen a WC-ben nincs vízöblítés. Van, ahol a zuhanyzó nem működik, és hát van, ahol nincs. A meleg víz luxus. A városok szemetesek, nyilván a piacon enni valamennyire mindenhol kockázatos - de csak megszokás meg gyomor kérdése... Bandi például periódikusan hasmarsol. Két nap igen, egy nap nem... kábé. Hamar fekszünk, fáradtak vagyunk. Iszonyatosan hideg van és esik. Egy nagy ágyat kaptunk, de jobb is. Bandival melegítjük egymást, mint a kismalacok. Na, talán úgy is nézünk éppen ki.

07. 25., szerda
Így történt, hogy reggelre Quitóba érkeztünk... A város nagyon kedves, szép földrajzi fekvéssel; hét ágra süt a nap, kellemes meleg van. Kicsit korán megjöttünk, fél órát várakozunk az Imbabura társaság várótermében, mire befut Carlos bácsi. A váróterem egyébként olyan, mint egy európai... tiszta, rendezett, stb. Aztán leparkol egy fehér járgány a terminál elé. Szegény ex-nagykövet úr, amint üdvözöltük egymást, azonnal mentegetődzéssel kezdi, hogy az új lakás egyelőre szalad, a kocsi is csak kölcsönbe van... Mindenesetre hazavisz, amely a mi szobánk, öltözőhelységünk, fürdőnk kivételével még tényleg eléggé romos képet mutat... bútorozatlan, lakatlan, mindenhol dobozok. De a város északi, előkelő, rezidenciális negyedében található, a teraszról minden látszik, a város, körben a hegyek: a Chimborazo, a Cotopaxi, a Cayambe... eszünkbe jut otthon, Magyarországon a zenész Alex, alias El Cayambe, röhögünk egy jót. Beszélgetünk egy kicsit, letusolunk, közben ő harapnivalót, üdítőt hoz. Aztán elindulunk - először a Turisztikai Minisztérium felé. A fiatal titkárnők nagyon kedvesek, segítőkészek, adnak egy-két prospektust, információt. Innen hívhatjuk a bolíviaiakat is, vízum ügyben (Carlos bá' otthon már kísérletezett a konzulátusi számmal, de állítása szerint "ezek soha sincsenek benn"). A konzul eléggé érdekes módon kezeli a dolgokat, vagy negyed órámba kerül, mire felfogja, mit mondok neki. Addigra meg már én nem tudom eldönteni, fiú vagyok-e vagy lány, még a cipőméretemet is megkérdezte őexcellenciája. Ragaszkodik a magyar konzul ajánlóleveléhez, hogy ad honorem vízumot adjon, úgyhogy mit van mit tenni, megköszönjük a lányoknak a segítséget és el is indulunk oda... Persze, a mi konzulunk sincs a helyén, az őrnél tudok üzenetet hagyni a kastély-szerű hivatal kapujában. A konzulátus az El Ejido becenévre hallgató park mellett van (egyébként Quito tele van parkokkal, gyönyörű a városkép, minden zöld...). A parkban ott lébecol egy csomó színes bőrű és ruházatú egyén, úgy néznek ki, mint itthon a csövesek. Nagyon megy a banzáj, mindenhol rotyog a kaja. Elképzelni sem tudjuk, mi a nagy bulizás kiváltó oka... Eszünk valamit mi is 0,8 USD-ért, aztán meghódítjuk az Avenida Amazonast, ez itt a fő bevásárló utca. Drága és randa, semmi különös - persze, a quitóiak biztosan más véleményen vannak. Innen irány tovább a történelmi belváros felé; ez a déli városrész, bár aztán itt az Egyenlítő alatt a kutya se tudja, mi merre van... árnyék után nehéz lenne tájékozódni, a fák törzsére pedig nem éppen jellemző, hogy mohosak lennének. Egy dolgot viszont elfelejtettünk kalkulálni: itt minden nap esik. Érkeznek is a menetrend szerinti konferencia-felhők, és míg Bandika a kották közt böngészik egy hangszer- és zeneműboltban, el is ered a zuhé... azt hiszem, a világosi fegyverletétel kutya füle az én ábrázatomhoz képest. A cityből így mindösszesen a bazilikát látjuk (az itt nem egyenértékű a katedrálissal, mint megtudtuk: az egy másik templom...), de ezt is csak kívülről, merthogy zárva van. Hogy szét ne ázzunk, buszt fogunk és hazazötyögünk. Zuhany, hajmosás, felveszem az elegánsabb alkalmakra magammal hozott, sáfrányszínű szárimat, és Charlie papával elkocsikázunk a Pavarottiról elnevezett, digó kocsmába vacsizni. Puccos egy hely, becslésünk szerint váltásban a felső tízezer látogatja. Az árlap alapján minden kétséget kizáróan... Ahhoz képest viszont nincs egyszerű, paradicsomszószos olasz kajájuk... mint spaghetti al pomodoro, vagy hasonló. Eszem valami sajtos egyveleget. Vacsora után még elmegyünk kocsikázni a koloniális stílusú utcácskák közé az UNESCO által a kulturális világörökség részévé nyilvánított óvárosba. Estére aztán nem is kell nekünk altatódal, teljesen elfáradtunk. Egyébként Quitóról annyit, hogy észak-dél kiterjedésű város, egy völgyben fekszik, és a hósipkás hegyek éghajlatilag elég jól védik a szélsőségektől. Mégis, estére eléggé hűvös van, elkél egy pulóver... azt, hogy itt Ecuadorban éppen hol milyen évszak van, nem sikerül követnünk. Egy biztos: az eső az mindig esik. Mondják is, hogy épp a rossz évszakban jöttünk. Na tessék... A város közlekedése nem épp praktikus, sőt, inkább enyhén szólva borzasztónak lehetne minősíteni. Vannak "popular" és "especial" feliratú buszok 0,15 illetve 0,2 USD-ért - számottevő különbség nélkül. A város hossztengelyén egy "trole" vonal is végighalad, ez jó, tiszta, modern, zárt, magasított megállóhelyekkel (és csak annyiért, mint az "especial"). A taxik taxiórával (is) dolgoznak (minimum 0,3 USD). Az autósok hajtanak, mint az őrültek, talán még Limánál is veszélyesebb a közlekedés, bár itt legalább a járművek műszaki állapota viszonylag jó. A belváros pedig - egyes szektoraitól eltekintve (La Ronda, La Marin piac) - állítólag nem is veszélyes.

07. 30., hétfő
Korán, már 6 körül Guayaquilban vagyunk. Csúnya, szürke és fülledt minden. A terminálon ott strázsálnak a taxisok, és nem éppen olcsó a tarifa... alig sikerül megcsípnünk egy rozzant tragacsot 3 USD-ért. A városon pedig eleve látszik, hogy nem veszélytelen: túl nagy itt minden, óriási a forgalom, na és a trehányság egy kicsit Perura emlékeztet. Végre találunk egy hotelt, kettőnknek 11 USD/éj, de a központban nincs olcsóbb, messzebb meg nem merünk menni. A taxis komával még vívok egy közelharcot az ajtóban, a szitu a szokásos: most, mikor megérkeztünk, már inkább 4 USD a fuvar, alig hajlandó egy ötösből rendesen visszaadni. A szobában viszont van légkondi, színes TV (az előbbi módfelett hasznos ezen az éghajlaton), általában elég tiszta és nyugis hely. Az egyetlen gond, hogy sötét, mert nincs rendes ablaka, de ez számunkra most mellékes. Lezuhanyozunk (a Cotopaxi után már épp időszerű), kimosunk egy-két holmit, aztán irány a city. Nincs éppenséggel szerencsénk: csúnya, felhős időt fogtunk ki, több múzeum is zárva van hétfőn, sőt mi több, az egyiket mostanában renoválják. Némi anyagot mégis sikerül szereznünk róluk, a Museo del Banco del Pacíficóba be is jutunk, Bandi filmez, én fotózok. Megnézzük a Parque del Seminariót is, a katedrális előtt. Eleinte nem igazán értem a dolgot, állítólag ez a körbekerített tér tele van iguánákkal... A padokon ücsörgő helybélieken kívül viszont csak a növényvilág különböző csodáit vélem felfedezni. Egy fáról hirtelen valami folyékony izé toccsan az egyik járdára. Kérdem a biztonsági őrtől a kapuban, hogy ez vajon mi?... Erre azt válaszolja, hogy bizony, az egy leguán, éppen bizonyos fiziológiai szükségleteit végezvén... Fölnézek a fára... ott csücsül valami húsz, egyenként méteres hüllő, és felváltva defekál a járókelőkre. Gyorsan menekülőre fogom a dolgot, és ezek után próbálom kerülni a fákat. Ekkorra már a füvön csoszogva, fákra kúszva is látunk néhány szép példányt, meg persze a salátalevelekkel gondosan telepakolt beton etetővályúk közelében. Bár elsőre ijesztőek, de aranyos kis vega állatkák, zöldek ők is, mint a saláta... nem tudunk velük betelni, nagyon mókásak, fotózzuk, filmezzük őket. Exhibicionista pillanataikat oly módon élik ki - különösen a hímek -, hogy elkezdik rázni a fejüket, mint helyi menők a hard rock-koncerten. A zoológiai külön program után még a katedrálist és a ferences templomot is megnézzük, aztán a tér mellett egy alternatív, húsos és vega menüt is felszolgáló comedorban (ez itt mindenhol a népi étkezdék "hivatalos" neve) bedobunk egy egydolláros ebédet. Következik a séta a tengerparton. Hát igen, ezt azért legalább rendben tartják. A szűkebb értelemben vett központ amúgy is egy metropolisz benyomását kelti, éktelen forgalommal, szupermarketekkel, Internet-cafékkal, tőzsdével. A parti sétány a parkokhoz hasonlóan rendezett, üde zöld, biztonságos (egyébként egész Ecuadorban utcára pontosan meg tudják mondani az egyes városokban, hogy merre lehet büntetlenül őgyelegniük a gringó turistáknak, és merre jobb, ha be se teszik a lábukat). Eljutunk egészen a Las Penas nevű, művésznegyeddé kikupált favellákig (lásd: bádogviskókból álló nyomornegyed a braziloknál). Ez egyfajta patyomkin-falu, szépen kifestett házakkal, szegény, de tehetséges fiatalokkal, akik itt tanulnak a műhelyekben... és persze, a megfelelő adag rendőrrel. A "minta-utcánál" továbbmenni viszont nem tanácsos. A délután végre gyönyörű, a napsütésben egész más minden, mint a szürke reggelen volt. Csak szegény Csendes Óceán vize piszkos, de az nagyon. Egy kikötővárosban - sajnos - ez is normális. Megszemléljük a sétány fa játszótereit, az itt kiállított nosztalgia villamoskocsit, a négy alapelem: víz, tűz, levegő, föld szimbolikus emlékművét, az óratornyot... eszünk egy fagyit a passage mekijében (mert az is van ám, naná, nem hiányozhat a globalizáció, meg az amerikai kultúra...). Írunk néhány képeslapot haza (0,86 USD a tarifa Magyarországra), és interneten telefonálunk is egyet: Bandi az otthoniakat hívja, én Milit és Victort (Milinek csak üzenetet sikeredik hagyni). Bandika a nap megpróbáltatásai, meg talán a klíma hatására elkókad, a hotelban marad. Én próbálok némi kaját szerezni, Carlos papát hívni - de nem sikerül készüléket találnom. A probléma az, hogy ezekben az országokban nem minden fülkébe jó minden kártya, a pénzes telefon elég ritka, és nem is lehet mindenhonnan vidékre vagy külföldre telefonálni. Elég bonyolult a helyzet, és azért ilyen, mert tele vannak mindenféle helyi telefonos céggel. Ez alól csak Peru kivétel, ott legalább kiismeri magát az ember valahogy a káoszban... Az Internet-café dugig van, az utcán járkáló alakok az éggel egyenes arányban sötétednek. Hagyom a fenébe az egészet, visszasétálok a hotelba, és elég korán lefekszem én is aludni.

08. 10., péntek
Reggel már nem fázom annyira, a víz is elég melegnek mondható. Hajat mosok, összepakolok, megreggelizem a tegnapi kofánál a piacon. Visszaérve Viki már ott csücsül és vár. Hurrá... úgy látszik, kezd europeizálódni az időérzéke. Elbuszozunk a Calle La Pazba, ahol a karneváli jelmezeket, maszkokat készítik. Olyan benyomást kelt az egész környezet, mintha egy magyar kisvárosban lennénk tavaszelőn. Ebben az utcácskában pedig tényleg egymást érik a műhelyek, be is nézegetünk ide-oda. Egy Oscar Ortega nevű jelmezkészítőnél, aztán az egyik leghíresebb maszkkészítő család egy tagjánál, Alfredo Floresnál időzünk valamennyit fotózás, riport kapcsán. Vásárolok néhány miniatűr álarcot, nézem, ahogy a srác dolgozik. Felajánlja, hogy délutánra megtisztogatja, becsomagolja őket, ha vissza tudok jönni. Úgy is lesz. Innen 11.30-ra átmegyünk az egyetemi tévéhez, élő adásban nyomatnak le egy beszélgetést velem, vagy fél órát vigyorgok a kamerákba... De jó buli, be is telefonál egy-két emberke, úgy látszik, tetszik nekik a műsor. Az incognitómnak viszont lőttek. Na tessék, pedig épp hogy betettem ide a lábam... Az ebéd újra a vega étteremben zajlik, ezúttal két agrármérnök csapódik hozzám; a lánnyal, Elianával össze is haverkodunk, címet cserélünk. Aztán buszt fogok, Victorral a Calle La Paz környékén találkozunk (ő otthon ebédelt). Visszamegyünk Floresékhoz a maszkokért, aztán a központ felé vesszük az irányt: beköszönünk Monicának, beugrunk a művelődési házba. A diri persze megint foglalt, most egy idősebb pasas van nála, aki megjárta Európát, érdekes elbeszélgetni vele a néhány évtizeddel ezelőtti élményeiről... Vikit egyébként először lánynak nézi hátulról a nagy haja miatt, meg is puszilja. A srác ég, a pasinak állati ciki, a diri meg én röhögünk. Elüldögélünk vagy egy órát -- ez megfelel a dolgok menetében az itteni normál tempónak... Aztán jeep-be ülünk, a bácsi a cicerónk, és kikocsikázunk. A vezérkar úgy döntött, hogy nem a régészeti emlékeket néztük meg, hanem a környező dombok egyikéről, egy fehér Krisztus-szobor mellől a városra nyíló panorámát (már amennyire a szegény, ócska tragacs fel tudott kászálódni a domboldal nyomortanyái közé...). Aztán a bányákhoz mennénk, de két egyenruhás alak elég komoly arccal lebeszél minket róla. Hiába mondogatjuk, hogy mi az egyetemtől vagyunk - szerintük valami mérnök úr engedélye nélkül ide ugyan senki be nem mehet. Ha nem, hát nem... Geomorfológiailag viszont érdekes a kép felülről: a terep teljesen sima, a dombok kivételével, ahonnan mi körbeszemlélődünk; a városból nyílegyenes utak vezetnek ki, és szántják fel a kopár, sárgás-szürkés-vöröses felszínt. Mintha nem is lenne levegő, olyan az egész: akár egy De Chirico-festmény... Visszakászálódunk a kultúrházhoz, a sofőr is már siettet, hogy kell az a szegény autóroncs ma még másnak is. Aztán eszünk valamit, felhívjuk Mariót. Ezúttal sikerül is, tud minket fogadni, de egy-két órán belül útra is kell kelnünk, ha időben oda akarunk érni és nem az utcán bevárni a reggelt. Fájó szívvel lemondok az estére tervezett komolyzenei hangversenyről. Veszek ezt-azt az utcán, például egy kis ópium parfümöt (itt nem annyira ritkaság, mint otthon), internetezek egy csöppet, de mire visszaérek a hotelba, Viki már ott csücsül. A cuccomat szerencsére még délben lehoztam a recepcióra (épp amikor érkeztek az operaénekesek, akik ugyanennek a csendes kis porfészeknek a vendégei), úgyhogy gyors bepakolás, és irány a terminál (érdekes módon, sikerül 4Bs-ért lebonyolítani a fuvart). Cochabambáig a tarifa 20Bs, a busz egész konszolidált, és bár van rajta videó (istencsapása), nem üvölt annyira, mint máskor szokott. WC, az nincs... Kb. 20.30-kor indulunk el, éjféltájt már Cochabamba külvárosában, Quillacollóban dekkolunk a cuccal a főtéren. Nem messze van ide Mario kávézója, oda igyekszünk. A lokálban több srác ücsörög különböző hajhosszakkal megáldva, és diszkréten tölti magába az ikszedik pohár szeszt. Mario és Christian (ez egy másik Christian) fogadnak minket, iszogatunk, eldumálgatunk, majd előkerül egy gitár, és zenélünk. Mario unokatestvérének épp szülinapja van, őt ünnepeljük. Hajnali 3 óra után városi busszal lemegyünk Cochabambába (a busz 2Bs/fő), majd gyalogolunk vagy egy órát, mígnem kikötünk Mario házánál. Mandarint eszünk, aztán én úgy döntök, hogy elég volt, lemosakszom, lefekszem. A fiúk még fenn virrasztanak, tovább trécselnek, isznak, zenélnek... kicsit be is rúgnak. Viki néha beköszön, de ez egy elég rossz vicc részéről, mert alig bírok így aludni.

09. 01., szombat
Reggelre Viki már egész emberi ábrázattal rendelkezik... Együtt megyünk reggelizni, aztán becserkésszük a városközpontot. A San Franciscóba csak engem engednek be ajánlólevéllel (egyébként 15Bs a beugró), így Vikunya megpróbálja a Casa de la Monedát - régi álma, lemaradt róla - hát csak hadd menjen... Egy kedves, fiatal hölgy vezet körbe, és ismét megcsodálhatom az Újvilág ferencrendi templomainak nemes, józan és ízléses építészetét, festészetét és - főleg fa - szobrászatát. A toronyba is fel lehet menni, egyszerűen gyönyörű, pazar panoráma nyílik innen. Mindenhol cserepekkel gondosan fedett tetők, a templom kupolasorát is beleértve. A távolban az Ezüsthegy, amint oltalmazón a város fölé emelkedik. Két keletnémet turista is felmászik velem, mondják, hogy Tarijából jöttek, csak itt alszanak és már mennek is tovább... Hát, ha valamire, akkor Potosíre mindenképpen kevés ez az idő! Alig bírok szabadulni a látványtól... Ezek után átmegyünk a piacra harapni valamit, ez a fajta program sem okozott eddig még sohasem csalódást. Aztán Viki hazaballag, meg dokihoz a mai injekciója ügyében (mind a három adagot megvásároltam neki egy gyógyszertárban, plusz tablettákat, amiket szintén a kórházban írtak fel neki). Nekem ma délutánra bányalátogatás van műsoron. Elég ügyes voltam a tegnapival szomszédos irodánál ma délelőtt, mert itt 30Bs-ért is levisznek. Egy vékony, magas, szőke holland lány jön még velem, ráadásul az idegenvezetőnk is lány, Soledad (Sol). Míg felbuszozunk az indián piacig a külvárosba, elmondja, hogy ő volt az első női bánya-vezető, rengeteget kellett rá készülnie, ismerkednie a bányákkal, bányászokkal, úgy, hogy a seregnél is voltak közben kemény edzései a bakákkal. Azóta már ő is tanított be lányokat, a bányászoktól pedig a Pachamama becenevet kapta, amit azért ki kell ám érdemelni! A piacon vásárolunk kokát, lliqllát (ez az a fekete izé, amit a kokához rágnak), dinamitot, gyógyfüvekkel, fűszerekkel kevert cigarettát... mindezt a bányászoknak kell vinni ajándékba (fejenként 7Bs a buli). Aztán egy háznál átöltözünk: kapunk anorákot, sisakot, gumicsizmát (amekkora szerencsém van, énrám már megint minden nagy...) Mi a piros brigád vagyunk, de felfedezünk néhány sárga anorákos turistát is. Felgyalogolunk a bányabejáratokhoz (hej, de nehéz 4000 méter fölött ilyen szerkóban hegyet mászni...), itt karbidlámpát is kapunk. Olyan igazit, mint a Hófehérkében. Az én sisakomat le kell cserélni, mert míg Jacqueline, a holland lány kézben tartható lámpást kapott, az enyémet fel kell szerelni, és azt csak a régi típusú tökfödőkre lehet. Kicsit ijesztő a cucc, folyton vigyázni kell, ki ne aludjon, vagy le ne pörkölje a skalpomat. És indulunk befelé... közel az éghez, a Föld gyomrába. Nem kis vállalkozás ez a túra! A vájatok nem vízszintes folyosókra és függőleges aknákra oszlanak, mint otthon, hanem girbegurbák, kanyarognak, szűkülnek, irányt váltanak, elágaznak... van, ahol le kell ereszkednünk, mint valami barlangba, máshol falétrán, kötélhágcsón, támfákon kell felkapaszkodnunk - és ha ne adj' Isten, még vizes is minden, úgy csúszik, hogy az csak na. Jacqueline-nek állandóan remeg a térde, Sol segít neki a kritikus pontokon, fogja a kezét. Én meg mászok utánuk, mint a macska. A kopogások alapján tájékozódva először egy fiatal munkáshoz, don Raúlhoz megyünk (Sol még a bejáratnál megkérdezte az egyik bányászt, hogy ki dolgozik ma és hol). Aztán don Hugóhoz, aki viszont itt dolgozta le az életét, mások egészségügyi okokból már rég visszavonultak az ő korában. Ő pedig úgy melózik, mint egy fiatal... szénfekete haja, inas, csontos, de cseppet sem öreg arca van - és öt egyetemista gyereke, miattuk csinálja, mondja, na meg mert ugye, a hagyomány, az hagyomány. Mindketten kokát rágnak, eszméletlen mennyiség lehet a szájukban, tiszta pufi az arcuk. Riportot készítünk velük, fotózunk is... a hülye elem a gépemben meg pont most merül le teljesen, naná... bosszankodok, lemaradok a tíótól meg kifelé a bányabejáratnál a kötelező pózolásról bányászszerkóban, széles vigyorral. (A tío olyan ördög, mint Oruróban, csak ez még randább, és minden kedden meg pénteken áldoznak neki a bányászok kokát, cigit, szeszt; óriási hímtagja van, minden évben renoválják... mármint az egészet, nemcsak azt...) De Jacqueline lefényképez, megkérem, hogy küldje majd el nekem a fotót. Don Hugónál részünk lehet egy nem mindennapi kalandban is: mire odaérünk, már be van dinamitozva a bontandó rész. Sietnünk kell, amikor meggyújtja, nyomás le a kötélhágcsón... Jacqueline szokás szerint vacakol, cidrizik, Sol lentről nógatja, don Hugo siettet, hogy gyerünk, gyerünk... a csaj végre leugrik, én utána, és már a következő meredély szélén guggolok, a két nő lent, a pasi a hágcsó tetején, amikor BUMMM! Egy hatalmas robbanás rázza meg a hegyet. Minden karbid kialszik, ott kuksizunk a tök sötétben. Sol odaszól, hogy minden rendben-e, don Hugo szintén okéztat minket. Aztán közli, hogy nyugi, még van négy. Szerintem a gringó csaj ettől az egytől is becsinált. De mindjárt BUMMM-BUMMM-BUMMM-BUMMM!!! Tompán hallatszik a detonáció, nem olyan itt ezt átélni, mint odafönn... ha az ember belegondol, milyen óriási mennyiségű föld van körülötte mindenhol... és sötét van, nagyon sötét... Don Hugo meggyújtja a lámpáját, aztán mi is a miénket. Sol kint elárulja, hogy végig fogta az ijedős kis hollandus kezét... Leadjuk a lámpákat, és az érkezésünkkor is a bejáratnál sertepertélő és nagyon udvarias kis indián kölköktől veszek néhány ásványmintát. Lezsibbadok, ahogy hadarják, hogy ez a fluorit, ez a rézérc, az ólomérc, az ezüstérc... a pirit... adnak ráadást is, teletömik a zsebemet, biztos örülnek annak a kis pénznek. Még bevárunk egy kék brigádot, aztán egy mikróval lemegyünk, gyorsan átöltözünk, és ugyanazzal a busszal célba vesszük a várost. Két és fél órát voltunk a bányában. Az utcákon nagy csinnadratta, az egyik bányász-szövetkezet ünnepeli az évfordulóját. Gyakran megesik errefelé... A cityben gyorsan szerzek egy új elemet a masinámba, aztán röpülök vissza a szállóra, már nagyon késő van... Tényleg, Viki már a hallban ül és a tarijai újságírókkal meg Sergióékkal dumál. A pasas hozta a "hallgatóját" vagy "asszisztensét" vagy mi a csudát is magával, lényeg, hogy baba egy csaj, foglalkozik is vele eleget. Először megnézzük a Sergio által idecipelt motyót: könyveket, fotókat, stb., közben mindenféléről mesél nekünk. Aztán áttelepszünk egy közeli kávéházba, Sergio meghív minket egy teára, kávéra. Klassz kis társaság, alig sikerül abbahagyni az eszmecserét... A szállón gyorsan letusolunk. És már vágjuk is be a szunyát... fárasztó nap volt...

Várjuk a Te élménybeszámolódat is bármilyen érdekes utazásról, táborról, stb., legyen az itthon vagy külföldön. Küldhetsz fotókat is!